Oversharing is not honesty

A címben szereplő mondat egy nagyon érdekes előadás közben hangzott el, amely nem egészen arról szólt, amiről ez a bejegyzés, de úgy megragadt a fejemben. Mert valahogy kezdünk belenőni ebbe a Facebook-generációs betegségbe, hogy mindent valamivel ki akarunk fejezni és meg akarjuk osztani. Oldalak százai foglalkoznak csak azzal, hogy megtaláljuk azt a néha banális gondolatot képi formában, amit egyébként hangosan soha nem mondanánk ki, de megosztjuk a közösségi oldalakon. Aztán felháborodunk, hogy a Facebook és a Google megőrzi bejegyzéseinket, adatainkat. Ilyenkor szembesülünk a láthatatlan láthatósággal. Magam részéről igyekszem minimalizálni a lelki tartalmakat ilyen helyeken. Kiteszem a zenét, amiket szeretek, képeket, amiket viccesnek, kreatívnak tartok.

Oversharing is not honesty. Elég gyakran belegondolunk, hogy minden bejegyzésünket ismerőseink akár százai olvassák? Ha egy színpadra kéne állni ekkora tömeg előtt és beszélni a szerelemről, a magányról, megtennénk? Elmondanánk, hogy tegnap 18 57-kor sírtunk, hátha megkérdezi valaki, miért? Megtapsolnánk magunkat, ha már lájkolni nem lehet? Kinek a színpadi előadására mennénk el?

Régi álmom egy mező, ahova kiállva kiabálhatok, tudván, hogy emberfia nem hallja. Ahol hangosan sírhatok, nevethetek, dühönghetek. Nem lenne jobb egy ilyen mező, mint egy üzenőfal?

Akkor ezt most meg is osztom.