Van egy számomra nagyon elgondolkoztató rész a Bibliában, ami régóta az egyik "kedvencem", de nem csak azért, ami ott van, hanem azért is, ami nincs. A történet lényege, hogy a király fia és a király legnagyobb ellensége között barátság születik. Az eredeti fordítás úgy fogalmaz: összeforrt a szívük. Dávid és Jonatán története ez, az egyetlen olyan része a Bibliának, ahol konkrétan a barátság lényegéről és működéséről van szó (ez nem baj, mert az egész Biblia a szeretetről beszél, ami legalább annyira hasznos dolog :)). Dávid és Jonatán barátságának van három momentuma, ami nagyon erősen megragadt bennem, valószínűleg azért is, mert egy ilyen barátságnak van analógiája az én életemben (:)).
Az első momentum, az összeforrás. Ez a szó nagyon mélyen kifejező: nem ráforrt egyik a másikra, nem összefaragták a szívüket, hanem volt valami, ami néhány perc vagy másodperc alatt egybeolvasztotta őket. És ez a valami, vagyis inkább Valaki ezért is nyűgöz le mindig.
A másik momentum, amikor Dávid teljesen el van keseredve, és Jonatán tartja benne a lelket. Ez mindig eszembe jut, amikor vigasztalnom kell a saját Dávidomat, vagy bárki mást. Végtelenül nehéz valakit teljes elkeseredettségében vigasztalni mindkét oldal szempontjából. De Jonatánnak és Dávidnak itt már összeforrt a lelke. Dávid bánata Jonatánnak is fájt, és Jonatán hite erőt adott Dávidnak is. Empátia. Átélés. Megélés. Együtt-megélés.
A harmadik kép pedig az, amikor Jonatán átadja a fegyvereit Dávidnak. Mivel Jonatán az ország második embere volt, valószínűleg nem akármilyen fegyverei voltak. Nem csak azt adta oda, amire nem volt éppen szüksége, hanem levette az övét, odaadta mindenét, amivel a legjobb barátját erősíthette. Ez a mozdulat arra tanít (engem biztosan), hogy hitből adni annyit jelent, hogy lemondok a saját szükségleteimről csak azért, hogy a másiknak ne legyenek. Ugyanakkor legyen bennem hit, hogy amit ezzel a bizalommal és szeretettel adok, azzal nem vágnak vissza, és nem lesz hiányomra. Vagy kapok helyette másikat, talán még jobbat. Sőt, biztosan jobbat. Jonatán itt látja utoljára a legjobb barátját, akit annyira szeretett, és akivel a legnagyobb bajban találkozott. Amikor Dávid elsétált, barátja fáradt, reszkető lépéseiben látta a következő uralkodó dicsőségét. Látta már akkor a királyt Dávidban. Mert a szeretet ilyen végtelenül elfogult dolog. A legnagyobb butaság azt gondolni, hogy csak az "objektív" szeretet a jó. Mi lenne ezzel az emberiséggel, ha az Isten "fair" lenne. Ajjaj. De nem az. És habár Dávid ott és akkor közellenség, éhes, fáradt, fél, és az életének minden területe kilátástalan, Jonatán szemében király. Jonatán tudja, hogy mindezért megéri harcolni, elcsüggedni, megéhezni, elfáradni. Csak ezért érdemes igazán.
Amin sokszor elgondolkozom, az az, hogy milyen keveset látunk abból, amit Dávid tesz Jonatánért. Ennek az okán sokat gondolkoztam, és ez az, ami szerintem a sorok között bújik meg. Mert ugye nem Jonatán szíve forrt rá Dávidéra. Nem foltozta be életével Dávid sebeit, hiányosságait. Csak hozzánőtt egy nagyon egyszerű, ahova Te mész, oda megyek én is jelleggel. Még ha háromszor találkoztak is, elválaszthatatlanok maradtak örökre. Amit Jonatán tesz Dávidért, az látványos: könnyeket töröl, fegyvert ad. Amit jonatán kap, az leírhatatlan, ezért sincs leírva. Mert lehetünk néha Dávidok, és máskor Jonatánok. De nincs annál jobb érzés, amikor az ember megérzi, hogy tud segíteni. Használhatjuk a vállunkat arra, hogy fellökjünk másokat, vagy hogy a saját terheinket cipeljük. Vagy használhatjuk arra, hogy valaki ráhajtsa fejét, csak úgy. Hogy aludjon, mert elfáradt. Vagy sírjon, mert nem bírja tovább. Használhatjuk a fegyvereinket arra, hogy az övünkön hordva megmutassuk a világnak, hogy mivel tudjuk megvédeni magunkat, és kelthetünk félelmet bárkiben. Vagy odaadhatjuk annak, akinek szüksége van rá, mert harcba indul, vagy letehetjük csak azért, hogy magunknak is bebizonyítsuk, hogy nem ezektől vagyunk erősek. Mert nem sebezhetetlennek kell hinnünk magunkat, hanem halhatatlannak. Mert csak ez utóbbi nyugtat meg teljesen. Kívül fájhat, de legbelül nem, mert ott vigyáznak rá.
Nincs annál szívszorítóan jobb érzés, mint amikor állunk valakivel szemben, akivel egybeforrt a lelkünk, és tartjuk felé a fegyvereket, amiről tudjuk, hogy szüksége van rá, és mi megadhatjuk neki. Tudjuk persze azt is, hogy nem a fegyverek teszik az ő útját dicsőségessé. De azt is tudjuk, hogy bármerre jár, a legtöbbet viszi el belőlünk, amit elvihet. És ez nem hiány. Ez minden örömünk megkétszerezése.
Ennyi.
Az első momentum, az összeforrás. Ez a szó nagyon mélyen kifejező: nem ráforrt egyik a másikra, nem összefaragták a szívüket, hanem volt valami, ami néhány perc vagy másodperc alatt egybeolvasztotta őket. És ez a valami, vagyis inkább Valaki ezért is nyűgöz le mindig.
A másik momentum, amikor Dávid teljesen el van keseredve, és Jonatán tartja benne a lelket. Ez mindig eszembe jut, amikor vigasztalnom kell a saját Dávidomat, vagy bárki mást. Végtelenül nehéz valakit teljes elkeseredettségében vigasztalni mindkét oldal szempontjából. De Jonatánnak és Dávidnak itt már összeforrt a lelke. Dávid bánata Jonatánnak is fájt, és Jonatán hite erőt adott Dávidnak is. Empátia. Átélés. Megélés. Együtt-megélés.
A harmadik kép pedig az, amikor Jonatán átadja a fegyvereit Dávidnak. Mivel Jonatán az ország második embere volt, valószínűleg nem akármilyen fegyverei voltak. Nem csak azt adta oda, amire nem volt éppen szüksége, hanem levette az övét, odaadta mindenét, amivel a legjobb barátját erősíthette. Ez a mozdulat arra tanít (engem biztosan), hogy hitből adni annyit jelent, hogy lemondok a saját szükségleteimről csak azért, hogy a másiknak ne legyenek. Ugyanakkor legyen bennem hit, hogy amit ezzel a bizalommal és szeretettel adok, azzal nem vágnak vissza, és nem lesz hiányomra. Vagy kapok helyette másikat, talán még jobbat. Sőt, biztosan jobbat. Jonatán itt látja utoljára a legjobb barátját, akit annyira szeretett, és akivel a legnagyobb bajban találkozott. Amikor Dávid elsétált, barátja fáradt, reszkető lépéseiben látta a következő uralkodó dicsőségét. Látta már akkor a királyt Dávidban. Mert a szeretet ilyen végtelenül elfogult dolog. A legnagyobb butaság azt gondolni, hogy csak az "objektív" szeretet a jó. Mi lenne ezzel az emberiséggel, ha az Isten "fair" lenne. Ajjaj. De nem az. És habár Dávid ott és akkor közellenség, éhes, fáradt, fél, és az életének minden területe kilátástalan, Jonatán szemében király. Jonatán tudja, hogy mindezért megéri harcolni, elcsüggedni, megéhezni, elfáradni. Csak ezért érdemes igazán.
Amin sokszor elgondolkozom, az az, hogy milyen keveset látunk abból, amit Dávid tesz Jonatánért. Ennek az okán sokat gondolkoztam, és ez az, ami szerintem a sorok között bújik meg. Mert ugye nem Jonatán szíve forrt rá Dávidéra. Nem foltozta be életével Dávid sebeit, hiányosságait. Csak hozzánőtt egy nagyon egyszerű, ahova Te mész, oda megyek én is jelleggel. Még ha háromszor találkoztak is, elválaszthatatlanok maradtak örökre. Amit Jonatán tesz Dávidért, az látványos: könnyeket töröl, fegyvert ad. Amit jonatán kap, az leírhatatlan, ezért sincs leírva. Mert lehetünk néha Dávidok, és máskor Jonatánok. De nincs annál jobb érzés, amikor az ember megérzi, hogy tud segíteni. Használhatjuk a vállunkat arra, hogy fellökjünk másokat, vagy hogy a saját terheinket cipeljük. Vagy használhatjuk arra, hogy valaki ráhajtsa fejét, csak úgy. Hogy aludjon, mert elfáradt. Vagy sírjon, mert nem bírja tovább. Használhatjuk a fegyvereinket arra, hogy az övünkön hordva megmutassuk a világnak, hogy mivel tudjuk megvédeni magunkat, és kelthetünk félelmet bárkiben. Vagy odaadhatjuk annak, akinek szüksége van rá, mert harcba indul, vagy letehetjük csak azért, hogy magunknak is bebizonyítsuk, hogy nem ezektől vagyunk erősek. Mert nem sebezhetetlennek kell hinnünk magunkat, hanem halhatatlannak. Mert csak ez utóbbi nyugtat meg teljesen. Kívül fájhat, de legbelül nem, mert ott vigyáznak rá.
Nincs annál szívszorítóan jobb érzés, mint amikor állunk valakivel szemben, akivel egybeforrt a lelkünk, és tartjuk felé a fegyvereket, amiről tudjuk, hogy szüksége van rá, és mi megadhatjuk neki. Tudjuk persze azt is, hogy nem a fegyverek teszik az ő útját dicsőségessé. De azt is tudjuk, hogy bármerre jár, a legtöbbet viszi el belőlünk, amit elvihet. És ez nem hiány. Ez minden örömünk megkétszerezése.
Ennyi.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése