Amikor valamilyen megmagyarázhatatlan indíttatásból úgy döntöttem, hogy "blogolni" fogok, sokáig ültem a regisztrációs lap előtt gondolkozva a címen. El kell keserítenem azokat, akik azt gondolják, hogy "acoustic" címszó alatt egy hangszer- vagy zeneőrült praktikus jótanácsaival fognak gazdagodni. Magam sem tudom, miért pont ez lett, állt is az egész pár napig üresen. Aztán ma történt egy-két dolog, amiről talán érdemes írni. Bár az "érdemes" egy blog esetében azt hiszem mindig kicsit öncélú, de hát...ez van na.
Szóval az első dolog, ami úgy megmaradt a fejemben, egy ötvenes nő volt. A fodrásznál ültem várva soromra. A hölgy megkérdezte a fodrászt, hogy ismeri-e XY-t. Ő mondta, hogy fogalma sincs ki az. "Hát, pedig képzeld, meghalt az édesanyja, most lesz a temetése." A fodrász rövid habozás után megismételte, hogy sajnos nem tudja kiről van szó. De nem nagyon hatotta meg a kedves vendéget, folytatta a temetéssel kapcsolatos beszámolóját. Ahogy kiszállt a székből, egyből magához vette az egyik bulvárlapot, és félhangos megjegyzéseket tett, hümmögött, én a fodrásszal az emo-s frizura és a szemtengelyferdülés összefüggéseiről beszélgettem (ezen gondolat kibontását az olvasóra bízom...), így nem kérdeztük, mi hír a magyar sztárvilágban. Szóval ő az a típus, aki mindig beszél. Kitölti a csendet. Aztán este egy baráti összejövetelről tartottam haza, és nagyon elmélyültem gondolataimban. Aztán azon kaptam magam, hogy az aluljáróban velem szembejövő lányok kuncognak, és mivel egyedül voltam, gondoltam, hogy valami velem nem stimmelhet. Aztán rájöttem, hogy az esernyőmet még mindig a fejem fölött tartom, pedig egy aluljáróban erre nem igazán van szükség. Az első gondolatom persze az volt, ami valószínűleg az övék is (tudniillik, hogy hülye vagyok), de aztán egy icipicit sajnáltam őket azért, mert nem tudják milyen az, amikor az ember ennyire elmélyül. Nem arról van szó, hogy mekkora géniusz vagyok, és milyen zseniális az agyműködésem. Azokra a percekre gondolok, amikor az ember kikapcsol. Amikor a gondolataival, mint egy hatalmas ajtóval elzárja magát attól, ami körülötte történik. Csak pár perc. Általában akkor esik meg velünk, amikor egy hosszú nap után hazafelé baktatunk, ülünk a buszon, villamoson, vonaton, autóban (kinek hán y kerék jut). És eszembe jutott a fodrásznál fecsegő hölgyemény. Nem fogok bele abba a hosszú monológba, hogy a média, meg a népbutítás, stb. stb. Én tőle a csöndet sajnálom. Amitől megfosztják, amitől egy idő után önmagát fosztja meg. Egyáltalán tudunk manapság még merengeni? Csöndben lenni? Kikapcsolni? Nem kell elmenni a hegyekbe, egzotikus tájakra. Ez csak rajtunk áll. Alessandro Baricco: Novecento című drámájában (filmes változata Az óceánjáró zongorista legendája) a főszereplő, a zongoraművész, a zseni szelíden tárja fel az igazságot barátja előtt: "Nem a zongora a végtelen, Te vagy a végtelen". A legnagyobb hegyeket, a legpompásabb tájakat járhatjuk be, ha egy zajos nap után kicsit leülünk és gondolkodunk. Magunkon. Az életen. Az Életen. Olyan ez mint egy studióalbum után meghallgatni az akusztikus változatot is. Megszűrt dallamok, karakteres hangzás, mélyebb értelem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése