Az esőről

Dávidomnak.

Az esőt az emberek többsége nem szereti. Miért is szeretnék? Az eső eláztatja a cipőd, utána egész nap fázik a lábad, miközben hallgatod az vizes bőr nyikorgását, ahogy egy aluljárón verekszed át magad. Az emberek kinyitják az esernyőjüket, és hadonásznak a szemed előtt, nem érzed biztonságban magad. Ilyenkor többen vesznek körül a buszon, a villamoson, mindenhol. Többen vannak, és közelebb vannak. Azt érzed, hogy egy egész embertömeg akadt a nyakadba, és nem tudsz szabadulni tőlük. Az esőt nem szeretjük. Szürkére festi a legszebb színeket, árnyba borít mindent, amit addig világosnak láttunk. A nehéz még nehezebb lesz az esőcseppek alatt, a világos beszürkül, az ablakok párásak, a levegő pedig nyomasztóan fülledt, és ezt a terhes fülledtséget szívjuk magunka minden lélegzetvételünkkel. Nem, az eső nem jó.
Másnap, amikor egy esős nap után ébredünk, és süt a nap, egészen másnak tűnik minden, és megkönnyebbülünk, nem is gondolva, hogy mennyi mindent hozott ez az eső. Mert az eső lényege és küldetése nem az út, amit megtesz a felhőktől a földig. A feladat csak az után jön. Földbe hullik, értelmetlenül felszívódik a hajszálerekben. Aztán egyszer csak szárba szökken, és aztán virágba borul. Az útra hullik, egy idő után hömpölyög, alig bírjuk átugrálni ezeket a folyamokat, vagy elmenekülni, ha egy elszáguldó autós a mellettünk lévő pocsolyába hajt. Másnap pedig minden utca tiszta, és csak úgy ragyog a reggeli napfényben. Mintha ezen a reggelen a fák is zöldebbek lennének. Győztesként emelik fel karjaikat az ég felé, mint az ovis, aki elsőként fejezte be az ebédet, és ezt mindenáron a többiek tudtára akarja adni. Boldog fák. Mert boldogok, akik szomjaznak, mert megelégíttetnek. Amikor másnap felszállsz a buszra, mindenki vidámabbnak és felszabadultabbnak tűnik. Mert azon a reggelen ők is kinéztek az ablakon, és őket is felüdítette, amit láttak. A fények, a tisztaság, az üde fák és a bimbózó virágok. És minden könny, amit egy borús napon lenyeltél, amit belélegeztél, másnapra egy tó lesz a lelked mélyén, és a felszíne vakító a fénysugaraktól. Mert mindig azt látod, ami fölötte, a magasban van.
Szinte bosszantó, mennyire szükségünk van ezekre az esőkre, amiket olyan végtelenül nem kívánunk sohasem. Pedig nincs az az eső, ami ne állna el. Mert előbb volt a világosság. Mert minden eső után hatalmas boltív emlékeztet arra, hogy a nagy ajtót, amit mi zártunk magunkra, valaki kinyitotta nekünk. Amit ma reménytelenül ránk szakadónak érzünk, az a holnapi örömünk kezdete.

Mert Valaki meghalt, hogy a Remény örökké éljen.