-Csönd! Most mi éneklünk! A szomszéd szobában elhallgat a magyar nóta. Nagymamám egyre nagyobb lelkesedéssel énekli dalait. Soha nem hallott sorok és dallamok töltik meg a szobát, melynek egyik sarkában összehúzódva fekszik az ágyán. Elnézem őt, amint összekucorodva énekelget. Ezek nagymama dalai. Talán ebben a világban nem is léteznek, talán csak mi nem hallottuk őket eddig. Mindenesetre a törékeny testből áramló hullámok utat találnak a falak repedésein, a falakén, amelyek a napok nagy részében elválasztanak tőle. Emlékszem, amikor régebben egy régi bőrkötéses, kapcsos énekeskönyvből énekelt nekem szlovák evangélikus énekeket. Az a könyv már akkor is majd száz éves volt, lapjai sárgák, és dohos szaga őrzi a század nyirkos történelmét. Amikor felcsendültek a zsoltárok, magam előtt láttam az őseimet, akik hideg templomok padsoraiban énekelték a reggeli misén, majd elindultak a földekre. Talán így lehetett valahogy…Nagymamám hamiskás hangja életre keltette bennem az élet örök voltát. Láttam, ahogy az énekeskönyv kézről-kézre, nemzedékről-nemzedékre jár. A lapjai megfakultak, nagymamám a harmadik gazdája már.
De ezeket a mostani dalokat nem ismerem. Talán pár éve nagymama sem ismerte, csak így, egy másik világban élve tanulta meg őket. Szinte hihetetlen, mennyi éneket ismer, és nem csak az első versszakukat, hanem egészen végig, az összeset. Anyu arra kéri, hogy énekeljenek együtt. Nagymama beleegyezik. Ezek már református énekek, már amennyire érdemes ezeket megkülönböztetni. Eleinte én is velük tartok. De aztán hamar elcsuklik a hangom. Most itt van velünk, és együtt dicsőíthetjük a Teremtőt. Azt, aki a nagymamámat is megalkotta és kiszabta az életét. Megtöltötte az éveit örömmel és szomorúsággal.
Fiatal asszony volt, amikor meghalt nagypapám. Egyedül maradt két lánnyal, és a maga egyszerű módján nevelgette őket abból a kis pénzből, amit a kórházban ápolóként keresett. Pár éve ugyanabban a kórházban feküdt betegként. Egykori jóságát már mindenki elfeledte, mint ahogy a kórházat is, amelynek leamortizált termeit megjárta. Aztán egyszer csak megjelentek a hangok. Egyre hangosabban és erőteljesebben. Csalogatták nagymamát egy különleges világba. Ahol azzal beszélhet, akivel akar, és mindenkit lát. Kegyetlen hangok ezek, élet és halál urai. Eleinte ellenállásba ütköztek, majd a fáradt elme nem tudott ellenállni. Azóta sokszor kellett meggyőznünk nagymamát, hogy életben vagyunk, minden héten eltemetett valakit magában, teljes meggyőződéssel és keserűséggel teli gyászban. Később pedig azért zokogott, mert őt megint becsapták, hiszen a testvérem, vagy a szüleim nem is haltak meg. Egyre nehezebben hiszi el, hogy valóban élünk, és gyűlnek az összeesküvés elméletek. Néha ezért utál minket, és halványulunk előtte, hiszen mi egy hazug világ szüleményei vagyunk, magunk is hazugok.
De most, amikor együtt éneklünk, érzem, hogy ha csak pár percre is, de leomlanak a falak. Ugyanaz a világ, ugyanaz a nap, ugyanaz a lélek. A hangok pedig csöndesen hallgatnak. Adnak néhány percet egy összekucorodott öregembernek a szoba sarkában. Élhet néhány percet közösen velünk, azokkal, akiket igazán szeret, és akik igazán szeretik őt. A szobát megtölti a békesség. Advent vasárnapja van, és mi közösen várjuk, a Bizonyosat, az Igazat, az Élőt, a Valót.
Közel van…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése