Látogatás

Nemrég egy nagyvállalat igazgatójánál jártam. Pár éve történt.Elmentem
a székházba, ahol minden csillogott-villogott, a legmodernebb bútorok
mindenhol, a dolgozók kiegyensúlyozottak, szívesen fogadnak, és
felvezettek a nagyfőnök irodájába. Ő éppen nem volt ott, de bevezettek
az irodájába, hogy ott várjam meg. Az iroda előtere gyönyörű
régiségekkel díszített, a folyosón híres festmények, kb. el se tudtam
képzelni, hogy milyen lesz majd az irodája. Beléptem, és megláttam az
asztalát, a székekkel, igényesen berendezett kis szoba, de amikor
festményeket kerestem a falon, három kisebb, rajzot találtam. Az elsőn
néhány szürke vonal, valami állatnak látszik, de nem igazán
egyértelmű. A következőn egy hasonló összevisszaság, talán egy ember
lehet koronával a fején. A harmadikon rendezettebb vonalak, fehér,
piros, sok zöld, sárga folt a tetején (talán a nap?). Próbáltam
megérteni, hogy mi ez az egész, amikor belép a vezérigazgató.
Öltönyös, elegáns úriember, de ahogy belép, látja, hogy a képeket
nézem, és egyből elmosolyodik, és amikor látja a tanácstalanságot az
arcomon, elkezd beszélni.
-Ahogy jöttél be, biztos láttad a festményeket a falon. Nagyon
értékesek, egyedi darabok, de azt gondoltam, hogy a legértékesebbeket
megtartom magamnak. Tudom, hogy ez önző dolog, de hát ennyit csak
szabad.
- De hát miről beszél? Nem is látni, hogy mik ezek. Ezek firkák!
- Ez az első, a szürke vonalakkal. Ez egy elefánt. A legnagyobb fiam
rajzolta, amikor 3 éves volt. Most 18, és mindig számon kér, hogy
miért nem szedtem még le ezt a rajzot. (elneveti magát).
A második kép egy királylány. Csillámporos szoknyája van, és a
koronáját egy hercegtől kapta, aki megmentette őt a hétfejű
sárkánytól. A rajzot a lányom készítette négy évesen, a történetet is
ő találta ki mellé. Tegnap jött föl az államvizsgája után, és jót
nevetett a képen, és eszébe jutott a történet is. Tudja, a lányok már
csak ilyenek (újra nevet). Itt, a harmadik képen egy ház van. A mi
házunk. A legkisebb fiam rajzolta tavaly, most megy majd oviba, de
nagyon szeret otthon lenni. Azért megnyugtatom, a ház igazából ennél
sokkal stabilabb. Szóval ez a három legkedvesebb képem, ezért ezeket
itt őrzöm, minden nap rájuk nézek, gyönyörködök bennük.
- Én ezt mind értem, hiszen a saját gyerekei rajzolták. Na de annyi
szép festmény van kinn, csak úgy a folyosón, azok is nagyon értékesek,
sőt, többet érnek ezeknél.
- Azt hiszem nem érti, de elmagyarázom. Az első képen ugye egy elefánt
van. A fiam idén érettségizik. Állatorvos akar lenni, úgyhogy sokat
tanul biológiát, de az egész már kiskorában is benne volt, hiszen
rengeteg állatot rajzolt le. Ott kezdődött el minden. Tudja, minden
harmadik fiú ovis korában kukás akar lenni. És hát lássuk be, 10 évvel
később ez már eszükbe se jut. A fiam, amikor lerajzolta ezt az
elefántot, nem tudta, hogy állatokkal akar majd foglalkozni. De most
már tudja, és ezért ez a kép engem arra emlékeztet, hogy merjünk
álmodozni, és ne féljünk az élettől. A végén minden jó lesz, ha nem
jó, akkor az nem a vége. Itt van a királylány, a lányom rajza. A
kislányok mindig királylányokról, hercegekről, szerelemről álmodoznak.
Pedig nincsenek csillámporos szoknyák, szőke hercegek, emberek
vagyunk. De amikor ránézek erre a képre, mindig eszembe jut, hogy a
képzeletünk, a saját meséink bennünk élnek, és soha nem vesznek el.
Tudja, van a lányomnak egy ilyen hercege, és néha-néha elcsípem a
tekintetét, amikor meglátja a lányomat. Úgy csillog a tekintete,
mintha tényleg koronás, csillogó ruhákban pompázó hercegnőnek
udvarolna. Mert a szeretet és a szerelem ilyen. Ha hagyjuk. Végül itt
a harmadik kép a házunkról. Ha egy ház így nézne ki, nem sokan
mernének belépni, mert jó eséllyel összeomlana. Az ablakokat nem
lehetne kinyitni a háztetőtől, és hát az emeletek között is érdekes
lenne az átjárás. De amikor a fiam ezt tavaly lerajzolta, tudtam, hogy
nem a házunkat alkotja meg. Mert neki ez nem egy ház, hanem egy
otthon. Itt volt éppen nálam akkor, szóval nem is láthatta. Szívből
rajzolta. Erről a képről tehát mindig az jut eszembe, hogy a házunk
lehet bármilyen düledező, omladozó, egy kicsi fiú szíve otthonná
varázsolhatja.
-Mindezt értem, és ez valóban szép és jó. De még mindig nem értem,
hogy miért csak ez a három van itt?
- Ez egyszerű. Az én gyerekeim rajzolták őket. A tökéletlen gyermekeim
tökéletlen rajzai. Tökéletlen, akár nem megvalósult álmok. De az én
gyermekeim, akiket a világon mindennél jobban szeretek. A folyosón
vannak festmények, amelyeket művészek festettek, ki tudja hányadik
alkotásuk volt, és hányat tüntettek el, mert nem merték felvállalni,
hogy az övék. De ez a három rajz őszinte. Talán az alkotóik is
nevetnek rajtuk, vagy nevetnek rajtam, hogy miért tartom értékesnek
ezeket az úgymond "firkákat". Nem tudják, hogy miattuk. Mert ők
rajzolták. Az elefánt akkor is itt lenne, ha a fiam nem szeretné már
az állatokat. A királylány is itt lenne akkor is, ha a lányom egyedül
tengetné az életét, és egy fiú se tartaná elragadónak (pedig az). A
ház? Hát igen, ez egy friss rajz. De tudom, hogy a fiam bárhova megy
is, otthont varázsol majd abból a házból. Mert ő ilyen. Csupa
szeretet.
Megköszöntem a rám szánt idejét, és megfeledkezve magamról, és arról,
hogy miért jöttem, elindultam kifelé. Hirtelen megtorpantam, mert
rájöttem, hogy az úr nevét sem tudom, és akkor látom, hogy az iroda
bejárata kereszt alakú. Elindultam felé, de amikor visszaértem, nem
láttam ott, csak három képet. Egy elefántot, egy királylányt, és egy
házat. Utána csak magamat láttam. Egy tükörrel szemben álltam. A
tükörben tökéletlennek láttam magam. Sok tekintetben nem láttam a
célokat, nem tartottam magam elég szépnek, és nem gondoltam, hogy
valaha fogok is jó dolgot kihozni valami rosszból. De belül ott volt
már három dolog. Egy elefánt, egy királylány, és egy ház. A jövőm,
akiket szeretek, és ahova tartok. Az pedig rajtam múlik, hogy a
tökéletlenségeimet választom, vagy Isten kezét, aki csodává formálhat
mások számára.